Hogyan is állunk is most?

A határvonalon szereplő történetek:

• paletta. - lassú (mostmár hátha gyorsabb-lassú) fejezetek
• i need to get off this planet. - hiatus, amíg meg nem nézem a loki sorozatot
• sour candy - hiatus
• asylum - bizonytalan időre eltolva
• kegyetlen játékok - bizonytalan időre eltolva

Nem a határvonalon szereplő történetek (mindhárom pszichológiai, érzelmileg megterhelő mű)

• Cigarettes after sex - aktív
• All the good girls go to hell - aktív
• Furor arma ministrat. - hosszú előkészületei vannak, egyelőre áll.

Hiánypótló firka

 Aki tudja, hogyan írok, azzal is tisztában van, mire számíthat tőlem. Életem a dráma. 

Cigarettes after sex (cigarettesaftersexbynichi.blogspot.com)

Egyébiránt, hamarosan ide is rittyentek valamit. 

paletta | X. - sárbarna |

Szerencsésnek gondolom magam, amiért nem kell külön Pein engedélyéért kuncsorognom, ha éppen olyan kedvem van, hogy nem akarok Amegakurében tartózkodni, ráadásul ez a kis magánakcióm nem is csak egy napot fog igénybe venni. Persze, csak azzal a megkötéssel indulhatok el, hogy nagyon vigyázok magamra, amit megígértem, aztán Konannak is, majd elhagytam a főhadiszállást. Belekerült egy napba, mire eljutottam az ismerős helyig, addig pedig lejártam a lábam, meg szép kis summát fizettem ki a szekérért, ami egy darabig szállított. Kakuzu ki fog csinálni, ha megtudja. 
Napnyugtára érkezem meg, szóval tökéletesen látom a felém suhanó alakot, meg a kezéből cikázó villámokat, amelyet nemes egyszerűséggel megfogok az enyémmel. Az éjfekete íriszek kistányér nagyságúra kerekednek, ahogy az enyémbe bámulnak. 
- Egész jó - mondom kedvesen. - De azt hiszem, bőven van még hova fejlődnöd. 
A fiú elhúzz a száját és letesz az első látásra meggyilkolásról. Egyébként egészen megférfiasodott, de még mindig ott a tojáshéj a fenekén. 
- Sasuke, nem illendő így köszönteni egy rég látott ismerőst - hallom meg az ismerős, rekedt hangot és el kell mozdulnom, hogy az Uchiha fiú teste ne takarja a sziluettet. - Pláne akkor, ha kedves a szívemnek. 
Nem tudom, mit kéne tennem. Mert meghajolni nem szeretnék, hiszen kábé egyenlőek vagyunk már, de illetlenség lenne részemről, ha nem tennék semmit. Szóval, olyan aranyközépút szerűen, a kezemet nyújtom. 
Orochimaru pedig átölel. Azt hiszem, ez se olyan rossz. 

Jókedvűen forgatom a kezemben a sakés poharam és félredöntött fejjel várom, hogy a volt Mesterem feldolgozza az elé tárt információhalmazt. Elmondtam neki mindent, hogy nem tudom, ki az apám, hogy anyám valamiért hazudott az egész klánnak, meg, hogy mindezt nem merem elmondani Peinnek, aki határozottan csak a remélt klánképességem miatt vett be, az pedig elég sanszos, hogy ha 21 év alatt nem bújt elő, most sem fog. 
- Egyébként fogytál - jegyzem meg, mert ha már azt mondta, ideje tegeznem, meg is teszem. Féloldalasan elmosolyodik és amúgy tényleg elég pocsékul néz ki. A saját hülye technikái miatt nehezebben fog rajta az idő, de most még inkább be van esve az arca. 
- Betegeskedem mostanság - bólint rá, de ennyiben is hagyja. - Mindenesetre annyit tudok tenni, hogy utánanézek. De nem ígérek gyorsan eredményt. 
- Nem is feltétlen gyorsan van rá szükségem. És ha már itt tartunk - teszem le az üres poharam. - Szeretnék arról is információkat megtudni, hogyan halt meg a bátyám. Ezt se szükséges holnapra. 
Felvonja a szemöldökét. 
- És ha megtudod, mit csinálsz? Lerombolod a falut?
Féloldalasan elmosolyodom, ő pedig viszonozza. Felállok és leporolom a térdem. 
- Holnap folytatjuk. Már ha addig kihúzod - kacsintok rá és elhagyom a szobáját. 
Lassan sétálok végig a kihalt folyosón, mert pontosan emlékszem még, merre van a szobám. A felém haladó fiút egy kézmozdulattal állítom meg. 
- Találkoztál mostanság Nishivel? - kérdezek rá egyszerűen, hiszen feltűnően jóban voltak, még ha húgom ezt erőteljesen tagadta is. 
Sasuke összevonja a szemöldökét a névre és persze, hogy tudom, honnan fúj a szél, de nem hat meg annyira, hogy békén hagyjam a kérdéseimmel. 
- Láttam - bólint rá. - De ennyi. Nem tudok információval szolgálni számodra. 
- És ha megküzdhetsz velem, az elég jó ajánlat már? - bámulok kihívóan a szemébe. 
Hátrál egy lépést és vajon káprázik a szemem, vagy az egy kis mosoly a szája szélén. 
- Azt hiszem, lehet eszembe juthat még pár dolog. 

- Na, mostmár félsz tőlem? - Sasuke úgy néz fel rám, a fa tövében ülve, mintha minimum az ördög állna előtte, de nem tehetek róla, ő mondta, hogy adjak bele mindent, én csak megtettem amit kért. Finoman elmosolyodom és leülök vele szemben. - A technikád, egész jó. Csak finomíts rajta. Ne az legyen a szemed előtt, hogy grandiózus legyen, mert minél nagyobb, annál pontatlanabb, annál könnyebb kivédeni. Minél kisebb és pontosabb, annál halálosabb, higgy nekem. 
Aprót bólint és azt hiszem, komolyan megjegyezte, amit mondtam. Kicsit kiegyenesedik, hogy megőrizze az Uchiha méltóságát. 
- Nem sokat beszéltem Nishivel - kezd bele, hiszen ez volt az alku. - Kicsit másabb, kicsit magabiztosabbnak tűnik, bár még mindig zárkózott. Nem igazán szólt hozzám, nem úgy mint Sakura vagy Naruto, csak állt és nézett. Harcolni is láttam, a kristály elemet használja, szerintem elég ügyes. Vagyis, nem rossz - javítja ki magát azonnal. Vajon, ha nem lenne ilyen későn, látnék vörösséget az arcán. - De ennyit tudok én is. Mikor én eljöttem, Daisuke még élt, de ennyire emlékszem, Mikiről sincsenek híreim. 
Hát, ez kevés. Jóformán semmi. 
- Na nem baj, jól szórakoztam - erőltetem magam guggolásba és közelebb hajolok. Szegény fiú, azt sem tudja, hova nézzen. - Ha adhatok még egy tanácsot Sasuke: ha meg akarod ölni Orochimarut, várj még vele. Kábé egy hónapot. Én is megkapom amit akarok és te is teljesen legyengülve kapod meg. Ne sértődj meg, de ezzel az állapotával még nem bírnál el. Ó és még egy dolog: sose bízz egy nőben, aki kunaikat hord magával - suttogom a fülébe. Rákacsintok, majd otthagyom a döbbent fiút. 
Egyenesen a szobámba megyek, de nem kapcsolok villanyt, mert nekem ez így jobb. Mostanság azzal szórakozok, hogy az ujjaim végére kötöm a chakrafonalakat és a kis, vörös hajú, vörös felhős kabátos babút járkáltatom az asztalomon. Ó, Sasori, miért pont te hagytál itt? Rohadtul szükségem lett volna még rád. 

paletta | IX. - tengerkék |

 A fejemet a kezemen támasztva nézem az asztalomon lévő gyertya lángját táncolni, amely enyhe erdeigyümölcs illattal tölti meg a levegőt, a füstje pedig valami álmosító hatással bír, mert egy órája még nem voltam ilyen nyomott. Kitartóan tartom a kinyitott tekercs oldalát, hogy ne ugorjon össze, de a szemem előtt már összefolynak a szavak, amelyeket legalább ezerszer újraolvastam már. Hiába próbálok a sorok közé látni, nem találok semmi eltitkolt félinformációt, ami kicsit többet elmondana a születésemről. Anyám eltitkoltatta a nővérekkel, hogy nem apámtól származom, de azt nem közölte, mégis ki a kérdőjeles ember. Lehet soha nem fogom megtudni, sőt, az sem valószínű, hogy egyáltalán fontos. Anyám megcsalta apámat, nem akart lebukni, ezért hazudott. Lehet felesleges összeesküvés elméleteket gyártanom a fejemben. 
Halkan koppan a csésze az asztalomon, én pedig meglepve nézek fel a mellettem álló lányra. 
- Konan mondta, hogy talán szükséged lehet rá. - A csészéből forró tea gőze száll fel, a lány arca pedig bizonytalan talán, de mégis próbál határozottságot sugallni. Talán a barátságtalan magatartásom vele szemben nem könnyíti meg a dolgát. 
Mondani akar valami mást is, de nem tudja, hol kezdje. 
- Köszönöm - válaszolom végül és hagyom, hogy összesodorja magát a tekercs, ahogy elengedem. - Konan mindig tudja, mi kell az embernek, lehet van valami különleges hatodik érzéke. 
Mea láthatóan meglepődik, hogy beszélgetést kezdeményezek vele. Én is magamon, de lehet, hatással van rám az a pár napos egyedüllét, amelyet Sasori halála óta adtam magamnak. 
- Igen, talán - mondja, most már talán kicsit szabadabban. - Azt hiszem, mindenkinek van itt valami különleges rigolyája. 
Megvonom a vállam, nem lehet könnyen megszokni az Akatsukit. Ők se teszik egyszerűbbé ennek a lánynak az életét. Ugyanazt csinálják vele, mint velem az elején. Megpróbáltatások elé állítják, hogy teszteljék, mennyire belevaló. Hallottam már pár ilyen jelenetet, azt hiszem, a Tenshi lány megfelelően képes kezelni ezeket a helyzeteket, bár hozzám képest még mindig hangosabb és gúnyosabb. Én sosem éltem ilyen eszközökkel. 
- Megszokhatóak. Egy idő után - állok fel, hogy kinyissam az ablakot és hűvös esti levegőt engedjek a szobába.
- Még mindig magad alatt vagy? - kérdez rá, gondoltam, hogy ezt akarta kérdezni, csak fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Nem is túl kifinomult, ahogy megszületett ez a mondat, de nem róvom fel neki. 
- Nem vagyok magam alatt - rázom meg a fejem. Na jó, talán ez ebben a formában nem igaz, mert érzem a hiányát, de nem fogom magam álomba sírni minden este. - A barátom volt, ez igaz, de ninják vagyunk, ráadásul bűnözők, egy idő után valószínűnek gondoltam, hogy meg fog ilyen történni. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy Haruno Sakura végzett vele, ennél méltányosabbat érdemelt volna. 
Pár másodpercig emészti a szavaimat, mert talán nem ezt várta. Igen, valóban a szobámba zárkóztam mostanság, de a magam módján dolgozom fel a történéseket. 
- Konohából jöttél, igaz? - görgeti tovább a beszélgetést. 
- Igen, tizennégy éves koromig éltem ott, aztán Orochimaru tanítványa voltam négy évig, azóta pedig itt vagyok. Nem tudom, lehet nem vagyok képes egy helyben ülni sokáig - vonok vállat, de még mielőtt megkérdezhetne olyan felesleges dolgokat, mint, hogy miért jöttem el, visszakontrázok. - Te pedig sunai vagy. 
Aprót bólint. Én se tudok róla többet, láthatólag nem is akar sokat elárulni, ami kicsit frusztráló, de hát én sem kezdeményeztem bizalmat, ő miért tenné? 
- Köszönöm, hogy benéztél - engedem útjára a kínos csend után, ő pedig biccent és már ott sincs. 
Megdörzsölöm a szemem és kitámaszkodom az ablakba a teámmal. Mint mindig, most is szakad az eső és a távolban látom, hogy Kisame és Hidan bohóckodnak valamit a gyakorlópályán, míg bennem egyre nőnek a kérdések. 
Talán itt az ideje, hogy meglátogassam annyi idő után a volt Mesterem.

| Sour Candy | Viharfelhők Konoha felett

Lady Luna Landingham

Azt hiszem, nem is azzal van a legnagyobb bajom, hogy hátra kellett hagynom az egész életemet, inkább az a probléma, hogy a japán iskolákban kötelező hordani az egyenruhát. Amerikában azért ezt a dolgot kihagyják a szabályok közül és milyen jól is teszik. Nagyobb lázadás törne ki, mint az eltűnt kávéautomata ügyében. 

De itt nincs kávéautomata és ha már itt tartunk, "otthon" sem igazán találtam, pedig egyedül voltam, mert elvileg akkorra már mindenki elhagyta a lakást - legyen szó itt a nagybátyámékról, vagy az unokatestvéremről, akiről azt sem tudtam múlt hónapig, hogy egyáltalán létezik. Egyébként meglehetősen ijesztő srácnak tűnik, a maga varrataival, elég fura. 

Igazságtalannak tartom, hogy itt vagyok. A nagyszüleim, akiknél azóta élek, mióta az eszemet tudom, az ikertestvéremmel együtt, úgy döntött, nem tud tovább próbálkozni a nevelésemmel. Teljesen megértettem egyébként, nem igazán vagyok a könnyen korlátozható fajta, de egyébként szerettem a Nagyit, otthon sosem volt velem semmi baj. Azon kívül meg nem mindegy? Nos, nekik nem volt az, így jött az ötlet, hogy majd Japán megtanít egy kis kulturált viselkedésre. Kíváncsi lettem volna, mit kezdenek, ha nem tudok japánul... 

Mindenesetre már az a tény egy kis haladás, hogy gyalog is simán eljutok az iskolába, nem kell reggel egy órát vezetnem. A kocsimat nem hozhattam el, ez az egyik legnagyobb szívfájdalmam. Legalább kitanulom a környéket és kapásból három helyet megjegyzek, ahol enni akarok a közeljövőben. 

Anyámtól jelentős vagyont örököltünk, amit még ketté osztva is, nem azt mondom, hogy életem végéig gond nélkül éltünk, de bőven elég még az egyetemi tandíjamra is, úgy, hogy nem spórolgatok. Emellé még jár nekünk az árvasági segély is, így a költözés után sem kell lemondanom a vásárlós napjaimról, bár ezeket a ruhaboltokat elnézve inkább rendelnem kell, ha épkézláb kinézetet akarok magamnak. 

A szoknya amúgy szorít, az ing pedig még rövid ujjú változatban is borzasztóan kényelmetlen. Elszomorít ez az egész szituáció, erre pedig rátesz egy lapáttal, amikor az egyik legjobb barátnőm ír, hogy reméli minden rendben van és írjak, amint tudok. 

Kiveszem a fülemből a fülhallgatómat, amikor belépek a nem túl nagy, de kifejezetten pofás épületbe. A papírjaimat már a múlthéten elintéztem, szóval bejöhettem volna időben is, de kihasználom a lógás lehetőségeit, amikor csak lehet. A testnevelés terem felé indulok, mert legjobb tudásom szerint ott az osztályom, és meg is találom őket, csak éppen az udvaron. Akkor most azt az emeletet, amit megmásztam, hagyhatom is el, de jó hír...
Nem megyek oda, nem állok be, de találok egy pofás padot és onnan nézem őket. Van évkönyvem, szóval azt lapozgatom és azzal szórakoztatom magam, hogy az arcokhoz neveket párosítok. Ha ez a vacak nem hazudik nekem, akkor egy osztály két részre van bontva és ez mind szép és jó, de fogalmam sincs, melyikbe járok én, pedig biztos elmondták már.
- Khm... Hölgyem, nem szeretne csatlakozni és megőrizni ezt a fiatalos szépséget?
Nagyon, nagyon megijedek és reflexből vágom a hátam mögé a telefonomat, ami szerencsére utána a porban landol, nem a járdán. A férfi bilivágású frizurája se rebben meg az amúgy marha erőtlen támadásomtól, de felugrik a vastag szemöldöke és az udvaron található összes ember egyszerre néz felém.
Szép kis első benyomás.